Az üveg különleges; a művész-mester személyiségére „szabott”, illetve általa irányítható, szabható, manufaktúrát-gyárat igénylő volta, különleges tulajdonságai nem kevesebbet, mint az átlátszóságot, a látás, a mindent megmutatás és a mozgás lehetőségét jelentik. Az üveg mellett a víz és a kibertér hordoz hasonló lehetőségeket. Mindhárom működhet „tele-vízió” üzemmódban; az ezekbe az anyagokba zárt tárgyak láthatók maradnak, általuk újabb átlátszó közegű, immáron változhatatlan valóság jön létre.

A XX-XXI. század üvege, üvegművészete (!) az egyéni szimbólumok, szimbólumrendszerek, mitológiák világa, amely – ellentétben az eddigi stíluskorszakok viszonylag egységesen kodifikálható jelképeivel – nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető, illetve félre értelmezhető a művész útmutatása nélkül, amely a legnyilvánvalóbban a beszélő címekben (esetleg, például M.Tóth Margit munkáinál, az azokhoz kísérőként alkotott rajzokban, versekben, idézetekben) manifesztálódik.

Az üveg alapvető életszituációkat, történeteket mesél el, őstoposzokhoz kapcsolódik, jelentést hordoz; e jelentéstartalom minősége-mélysége szerint lehet „egyszerűen” jelölő-ábrázoló, illusztratív-irodalmi-történelmi, allegorikus-metaforikus, panteista-pánszimbolikus, mélypszichológiailag motivált, érzéki-szenzuális-expresszív, illetve csak jelzésszerűen ábrázoló, térben-színben-fényben élő szimbolikus. A jelentés kifejezéséhez használt eszközök: a technikákkal szoros kölcsönhatásban alakuló forma és ornamentika minősége szerint ezek az üvegtörténetek a realizmus, az absztrakció, a természeti formák és a „színpadtechnika” kategóriáin belül fejtik ki hatásukat.

A XX-XXI. század üvege – mint arra már utaltunk – alapjában a gondolatra; a különböző kultúrkörök hatásának asszimilálására, a történeti hagyományok újraértelmezésére épül, s minthogy az anyag maga a konkrét anyagiságon túllépő absztrakció, ez nem is esik különösképpen nehezére. Az eddigi megszokott anyag-használati funkció kettős helyett a koncepció-tartalom (jelentés)-kifejezés (technika) hármas iránya dominál. Ennek eredménye egy újabb paradoxon: az üvegművészek egy része a a kézművességtől (craft, kraft), mint domináns tényezőtől eltávolodik, más részük az új koncepcióhoz új technikai lehetőségeket fejleszt ki. Mindez azt is eredményezi, hogy az üveg egyesíti, de legalábbis közelíti a művészi és tudományos törekvéseket. Minthogy a kraftot ugyan általában nem helyettesítő, egyszerűen fontosabbá váló gondolat a lényeg, adott esetben a használati üveg-design, az ún. művészi üveg és az üvegszobor, illetve plasztika „elvi” műfaji határaikat átlépve kizárólag művészi kvalitásukkal hat. E gondolat, jelentés többrétegű; főként a művészi üveg, az edényplasztika és a szobor esetében szimbólum-hordozóvá válik. Kifejező eszköze a tárgytörténet során általában főként használati funkciót hordozó forma és a kezdetektől a hagyományosan jelentés hordozó ornamentika egyaránt. Ez utóbbi sok évtizedes pusztán díszítő funkció után kezdi visszanyerni jelentéshordozó szerepét, a hordozott jelentéstartalmak egységes dekódolhatóságának lehetősége nélkül.

Varga Vera

In.: A Magyar Üvegművészet, Alkotók, Adatok 1945-2005, Képző és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006